Október

hónapban közétett versek

Ady Endre: Október 6.

 

Ady Endre: Október 6.

Őszi napok mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny e szentelt helyre,
Hol megváltott- hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsú csókja:
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet:
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom:

Szabó László Dezső: Október 23.

Egy bomba robbant a szívemben:
Tüntetés lesz, testvér, tüntetünk!
Forró szívvel, és mit se várva
Egy eszme indult el velünk.
Az idő ősködéből pattant,
És telt vele a csillogó este:
Ezrek és ezrek az utcákon,
Nem lehet ráismerni Pestre.
Az égen száz csillag hunyorgott,
Lenézett egy-két vörös fényre;
Csattant, kiáltott a jelszó:
A rabságnak már legyen vége!
Egy autó oldalán fityegtem,
És alig hittem a szememnek:
Rendőr sehol, s házak tövéből
Asszonyok, lányok integetnek.
„Ruszkik haza!” - dörren az orkán,
„Sztálint ledöntjük!” dübörögtek;
ömlött a nép, torok kiáltott,
a jelszavak meg mennydörögtek
Százfejű szörnyek mesévé váltak,
A provokátort meg kikacagták.
A szobor előtt a nagy téren
Régi világuk megtagadták.
Kemény csapás volt mindazokra,
Akik előtt tapsoltak egykor!
Álltak és néztek várakozva,
Ezer és ezer, százezer sor.
Diadal szállt végig a téren,
S mint tűzvész, orkán ült a tájra:
A magasságban zúgni kezdett
Hegesztőpisztoly kékes lángja.
Motorok zúgtak, erőlködtek,
Megingott végre a Gyalázat:
„Ledöntöttük a Sztálin szobrot!”
Verték, döngették a vázat.

2

 

A Rádióhoz, stúdióba!”
„Vesszen Gerő, a gaz áruló!”
A forró éjszakában indult
Véres útjára száz golyó.
Én is rohantam, és jött Csepel,
Katonák, lányok, asszonyok,
Rendőrök, munkások, ezren, ezren,
Igaz és bátor magyarok.
És sztrájk is indult. Árva népünk
Kezébe vette végre sorsát.
Másnap már vérben fürdött minden,
De feltámadott Magyarország!
Aranybetűkkel, vérrel írva,
Új, nagy fejezetet nyitottunk
Ország-világ történetében:
Szabadságunkat marokra fogtuk!
Új eszme ragyog fenn az égen,
Dátum született a világon,
Mely tűzbe hoz ma minden szívet:
Szabad október 23!
 

Varró Dániel: Unalmas őszi vers az únalomról

Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,

vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban
hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztő volt? Hú nagyon!

„Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán
– régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”

Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.

Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át
megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.

És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.

Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.

Kálnay Adél - Hamvadó idő

Látta nagyanyámat valaki,
amikor kezét a kilincsre tette,
és benyitott a homályos szobába?
Nagyapám már ott feküdt az ágyon,
az utolsó mosoly szája szögletében,
kezét összekulcsolva szépen,
ahogy feküdni szoktak az álmodók,
akiknek szép képeket vetít
a hosszú éjszaka.
Akkor nagyanyám odament az ágyhoz,
és végighúzta kezét a hideg homlokon...
Ki látta azt a kezet,
ráncaiban a nehéz éveket?
És már ment is, nem időzött,
mert dolog volt nagyapám körül,
tenni kellett a gyertyákat, virágot,
ott volt még a tükör is takaratlan.
Meg sem állt a barna fényű kép előtt,
amelyen mirtusszal fején illeszti arcát
ahhoz a szép férfiarchoz.
- Mert olyan szép ember volt a nagyapád,
hogy amikor a boltba belépett...
Ki látta nagyanyámat, amikor piros
arccal cukrot mért a boltban?
Mézszőke copfjai lesöpörték
az elszóródott szemeket a pultról,
és nem mert az ajtóra nézni,
ha az a szép ember lépett be rajta.
Egyszer a kezük összeért,
és sima volt még az a kéz, mint a bársony.
Csak arrébb rebbent, nem menekült,
hanem ott maradt ötven évig,
rebbenésnyire tőle.
Ki látta azokat az éveket?
Ki látta bennük nagyanyámat,
ahogy hordozza csendben terheit,
aztán végül már inkább csak álldogál,
ablaknál, kerítésnél, temetőben,
vagy a buszra várva álldogál
a permetező esőben, könnyű szélben,
és megadóan tűri szótlanul,
ahogy lassan szürke port szór
hajába a hamvadó idő...