December

hónapban közétett versek

Jékely Zoltán: A várakozás zsoltára

Jékely Zoltán
A várakozás zsoltára

Még sok ilyen órát adjál, Istenem,
hogy várjak, s ők ne jöjjenek,
eső , szél verjen s csontjaimat hideg
járja át –
hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát,
ki negyven évig élt az oszlopon,
kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet.
Hadd tudjam magamat márványkirálynak,
ki hétszáz éve áll templomfalon,
s csak labdázó inaska, gyermek
hiszi, hogy él!Verjen eső , csípjen a szél,
s én, önmagam szobra, egyre várjak,
fehéren, epekedve, hitben,
s ne sírjak, ha eszembe jut,
hogy pálmás ligetekben
néztem egy-egy hajót, amint kifut,
intettem csókot donnáknak, sirálynak,
s magyarul tanítottam latin kisfiut –

Kapjon csömört a beteljesüléstől
ellenfelem, az a Valaki más,
bénán s kiégve járkáljon le és föl!
míg engem bebalzsamoz a várakozás!
Így teljek én meg rendre-rendre szépen
csodákkal, mik meg nem történtenek.
Amíg várok, el nem enyészem.
Ne jöjjenek, ne jöjjenek!

KARÁCSONY

KARÁCSONY

A karácsonyi készülődés közben
Többször a régmúlt járt eszemben.
Kicsi falumban hogyan ünnepeltünk
gyermekkoromban.
Úgy vártuk epekedve, számoltuk a napokat jóval
előtte.
Végre megérkezett! Szívünk melegséggel telt meg.
Körbeálltunk a feldíszített fenyőt,
Közben zengett az ének, mely a szívünkből jött.
A karácsonyfán igazi gyertya világított,
Szívünkből a szeretet sugárzott.
Megkondult a templom harangja, a falu népe
megindult e hangra.
Ünneplőbe öltözve özönlött a tömeg,
hogy Istent dicsőitse.
Az ünnep fénye ragyogott mindenki szemében.
Boldogok voltak az emberek, a szeretet sugarai
melegítettek.
Fiatalok, idősebbek csoportokba verődve
Kántáltak házról, házra menve.
A jókívánságokat így is kifejezve.
Emlékezetes a betlehemes játék,
E régi népszokást sohasem feledték.
Várták ezt felnőttek, gyerekek,
Ez adott nagyobb fényt az ünnepnek.
A karácsony ma is a szeretet ünnepe.
Szívünk, lelkünk örömmel van tele.
Igyekszünk azt másoknak is átadni,
Minél több embernek örömet szerezni.
Ragyogás, fény, szeretet, ez jelzi az ünnepet.
A feldíszített fenyőfa a lakásokban egy csoda!
Villogva tündököl, körölötte minden ember örül.
Érezzüka szeretetet, a belső fényt, mely melenget.

Kovácsné Tóth Klára

P. Horváth László: ANYANYELV – MAGYAR NYELV

4

Költő vagyok.
Anyanyelvemről,
a magyar nyelvről
himnuszt vagy ódát
nem írtam soha.
De benne lakom.
Olyan természetesen,
ahogy télen is
kitárva erkélyem, ablakom,
az életet, levegőt iszom.
Úgy bizony!
A levegőről sem soha!...
Noha,
mint minden élő, benne öregszem.

Na!
Azért tudom, ez nem túl dicséretes.
Bár, még megtehetem, mielőtt
a halál piros tűzhővel porítva
megesz.
Megtehetem, ha bírom.
Akkor talán lehet, hogy igen.
Fennkölten, fenségesen!...
Vagy másként.
Ahogy szavakat formál a száj,
ha boldog, ha sír,
ha üvölt, ha fáj.
Ahogy hall a fül,
ahogy lát a szem,
a falak között, utcán, tereken,
külvárosok szélein,
a tág mezőkön.
És ott, hol néha sorvad a meggondolás,
ahol felhabzik, vagy derengő fénnyel
fénylik az ösztön.

Ahol, ahogy!...
Amikor egy kis város szélén
anyám tejében ének és dal
belecsordult.
Később, ha mesélt, …
még később, ha már vele féltem,
ha a borszagú éjben
tántorgó apám miatt,
fogyó öröme, reménye kicsorbult.
Az imákban akkor már a szó
riadt verébként, de felrepült.
És a bóbiskoló Isten ölébe
remegve, bújva beült.

Igen, az imák,
angyalszárnyakkal is szárnyaló szavak.
Reménnyé vált a szomorúság.
Törődött könnyekké a harag.

Palatábla…
Tanyasi elemi iskola.
Lassan a betűk körém kerekedtek.
Kilenc évesen a török világból
egy Éva nevű lány hozta legelső
illatát
a szerelemnek.
A feleségem is Éva volt…
Gyakran még mindig eltörnek a szavak,
mert ő csak szó már.
De mindent elmondhatok neki
tört szavakkal is,
ezen a nyelven.
Amíg beszélni, írni tudok,
újra és újra élővé teremtem.
A nyelv meg engem … életben tart,
mint egy hatalmas szellem.
Elvarázsol. Ha úgy van kedve,
éjjel az ágyból kihajt,
hogy diktál,és írjam, amit mond.
Majd ő mondja meg, mikor elég,
hogy mikor van csupán még vessző,
és mikor van végre – pont.

Na!
Nekem magyar volt Verne Gyula,
a szárnyas mozdony, tenger alatt hajó,
a Föld mélyében ősszörnyek közt járó
fantázia.
Magyar volt a Biblia.
Magyar volt a kamaszkori barátom,
Jézus, az Isten fia,
mert magyarul értettük egymást.
Magyarul!
Ezen a nyelven.
A könyvek!... lépcsők, általuk ég felé,
vagy a pokolig tekeregtem.
Mindig mindent, csupán ezen a nyelven!
Ez a nyelv,
ez a hatalmas szellem!...

És még káromkodni is ő tanított.
Gázoltunk szavak bűzös mocsarába.
Ő ment elől, én meg utána.
És vigyorogtunk, röhögtünk egymásra.
A trágár beszéd úgy nőtt körülöttem,
ahogy falusi udvaron a trágya,
mikor gyerekként,
bérért, szarvasmarhát őriztem.
De hát trágyától szökken
minden gabona szárba.
Jó, azért ez a szellem
arra is megtanított,
hogy sem trágya, sem mocsárvirág
ne kerüljön a tiszta szobába!

Na!
Anyanyelvem, a magyar nyelvet
én is őrzöm, és minden sejtem.
Bárcsak így, többek között,
csak imigyen, ebben a versben.

Ha majd elmegyek – odaátra,
talán  ő is megőriz engem.
                                                                       2011. november 14.

Ady Endre: KARÁCSONY

I.           

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.


II.           

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.


III.           

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
                            mennyből az angyal

New York, 1956.