Március

Március hónapban közétett versek

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram a
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban - részlet

VÖRÖSMARTY MIHÁLY
Gondolatok a könyvtárban – részlet

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
   Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
   Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? Küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? Küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Kosztolányi Dezső: Ének Virág Benedekről – részlet

Kosztolányi Dezső:
Ének Virág Benedekről – részlet


Itt a szomszédomban az ordas hegyek közt
A "szent Öreg" élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,
S lúdtollal körmölt magyar éneket,
Akkor se ismerték nálunk a költőt
Futó szegény vad, elbújt reszketeg,
Görcsös szókat gyalulva, gyúlt szemekkel,
Tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol ő lakott rég
S alázatosan és magamba szálló
Lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna Hozzá,
Hogy lelkemet szava beharmatozná,
Piruló arccal néztem volna rája,
Hogy mit mond papos és szigorú szája.
Lobogó nyakkendővel és kalandos
Frizurával, én ifjú ósdi lantos
Olvastam volna néki órahosszat,
Versekbe szedve A' Hazát, az Ather-t
És írtam volna Daphnis-ról és Cloe-ról
S Magyar Jövőnk-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
S én lehajoltam volna, hogy megáldjon.


Zsinóros régi atillát viselt még,
Ráncos kezü és prédikáló bölcs volt
Szobája, mint az agg papok szobája,
A szekrényében likőr és gyümölcs volt:
És dicsérvén a Poézis hatalmát
Átnyújtott volna versemért egy almát...

Kányádi Sándor: Az én Miatyánkom

Kányádi Sándor
Az én Miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: - Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S millió szegény a nincstől hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...
Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol...
URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!

ÁMEN.

UTÓHANG

S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,
Távozz Sátán - szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK! Hisz' én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig - VELETEK MARADOK!