Április

Április hónapban közétett versek

Csukás István: A sínen ül egy fehér nyúl

Csukás István: A sínen ül egy fehér nyúl

Mozin innen, téren túl,
hol a 6-os befordul,
ahol az a nagy közért,
s fagyit adnak forintért
(mindig málnát, de rémes!
De ez itt most mellékes).
S szemben áll egy új trafik,
rágógumit kapni itt,
szóval ott a sarkon, hol
rikkancs rikkant, rikácsol,
mozin innen, téren túl,
sínen ült egy fehér nyúl.

Szeme piros. Füle hét
centiméter is elért,
bár mi fület, nyulat is,
láttunk már nagyobbat is.
Hogy hol? Falun, múlt nyáron,
a vízhordó szamáron.
És még? Ejnye, ne tarts föl,
itt van, nézd meg, egy tükör!

A mi nyulunk, értsünk szót,
közepes nagyságú volt.
Bár csak úgy körülbelül,
Mivel nem áll, hanem ül.

Üres az út délelőtt,
így nem vették észre őt,
se mozis, se fagyis
(málnát kutyul a hamis)
se közértes eladó,
se rikkancs, a rikkantó,
se rohanó emberek,
se a szájtátó gyerek,
( nem is csoda, háttal állt,
lekötötte a plakát),
se az álmos trafikos,
mikor jött egy villamos.

Csikorogva, csattogva,
jött a 6-os kattogva,
üvegablak, pléhtető,
elől ült a vezető,

hátul ült Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz,
ölében a táskája,
fejében a sapkája,

nadrággombot, sárgarézt,
számolta az aprópénzt,
az ablaknál utasok
élvezték a huzatot.

"Nocsak vonal, átszálló,
feltételes megálló!"
Nem kaptak több huzatot,
felálltak az utasok.
Majd előre mentek mind
hogy mi baj s mért állnak itt?

A vezető mutogat:
nézzétek csak a nyulat,
ott ül, lenn a sínen,
hogy zavarjuk el innen?

"No - mordul Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz. -
A nyílt pályán megállat
e torzonborz vadállat!
Biztos cirkuszból szökik,
és azóta körözik!
Tán harap is!
Jobb lenne
ha magától elmenne!"

Felijedt a trafikos,
mért állt meg a villamos?
Odanéz a közértes,
a fagyis is (bár mérges,
sehogyse fogy a málna,
pedig nagyon kínálja)
s mert baj lehet, komoly is
ajtóban áll a mozis,
néz a rikkancs, szó, mi szó,
ez itt egy szenzáció,
nézik bárgyún szó nélkül:
a sínen egy nyuszi ül!

Végre jött egy kisfiú,
iheg-liheg, nagyon fú,
két kezével integet,
"Enyém a nyúl emberek!
Már mióta kergetem,
lukat fúrt a ketrecen,
és a lukon megszökött,
hét és nyolc óra között!
Legyen tanúm a világ,
nem csinál több galibát!"
S nem tétovázott sokat,
fülöncsípte a nyulat.

Mindenki megkönnyebbült,
minden szembe mosoly ült,
szabad lett immár az út,
a villamos elindult.

 

Harsányi György: A PILISSZENTKERESZTI SZURDOKBAN

Harsányi György
A PILISSZENTKERESZTI SZURDOKBAN

1975. április 18-án.

Völgyet átívelő sok kis fahíd alatt
Sziklás vén medrében fürge patak halad.

Több nyelven beszélő kedves Dera patak
Szívemből örülök, hogy megláthattalak.

Hangod hol csilingel, hol gyermekként kacag,
S zeng, hogyha sziklához ütöd, csapod magad.

Ide-oda nézek, vízesés dübörög,
Millió buborék, fényes habfüggönyök.

Hol nem hallod tőle a saját szavadat,
Máskor meg hirtelen halottnéma marad.

Olyan ez a patak, mint az ember lelke:
Élet és elmúlás hangjaival telve.

De a Dera hangja mindig kristálytiszta,
Összhangért a lelkem oda vágyik vissza!

P.Horváth László: Alig versek egy alig bolygóról (Aligságok)

P.Horváth László: Alig versek egy alig bolygóról (Aligságok)

I.

Alig bolygón
alig költő
versét alig
írja meg,
alig újság
szerkesztője
alig várja...
úgy liheg.

Pár nap múlva
ugyanúgy tesz
a sok alig
kritikus.
Akinek ez
alig tetszik,
annak bizony
coki!... Kuss!

 

II.

Alig színház
színpadán az
alig színész
remekel.
Alig néző
a zsöllyében
alig-alig
alszik el.

Alig-alig
rendezőnek
sikerélményt
ez okoz.
Felbuzdulva
így egy újabb
alig drámát
leporoz.

 

III.

Alig szobrász
alig szobrát
nem takarja
már lepel.
Akad ugyan
egy-két galamb,
de mást alig
érdekel.

A kutyát sem,
mert a kőnek
nincs még kutyás
illata.
Alig szobrász
alig bánja.
Alig díjnak
nincs szaga.

 

IV.

Alig munkás
alig bolygón
alig-alig
dolgozik,
mert az alig
munkakedvét
keresgéli
napokig.

Alig-alig
igazgató
gyárát alig
ismeri.
Áldozati
füst, amíg leng,
félni alig
kell neki.

 

V.

Néhány alig
sportoló az
alig pályán
játszogat
A sportszellem
nem kísért már,
éjjel velük
iszogat.

Alig-alig
sportolók közt
a sportszellem
is hamis.
Csalódottan
csalva teng-leng,
bár lehetne
igaz is.

 

VI.

Alig folyón
egy nagy hajó
alig úszik,
csak dohog.
A part mellett
alig nádas.
Minden hullám
csupa fog.

Alig halak
feje felett
olajfelhő
meg-megáll.
Alig-alig
menekülnek.
Nyomukban a
hal-halál.

 

VII.

Alig-alig
agronómus
parancsokat
osztogat.
Vágják ki a
jegenyéket,
mind a messzi
sorokat.

Nádasok és
tarlók égnek,
alig van vad
és madár.
Alig haszon
alig földön.
Alig jövő
mondja: Kár!

 

VIII.

Alig templom
öreg papja
alig-alig
mond misét.
Egyik kezén
számolgatja
alig maradt
pár hívét.

Fiatal is
alig maradt
már az alig
faluban.
Üres utcán
port kavarva
csak a kölyök
szél suhan.

 

IX.

Alig nő
az alig téren
árul alig
szerelmet.
Alig-alig
érdekli, hogy
mit veszthet, csak
mit nyerhet.

Alig rendőr
eltűnődik,
miközben más
térre tér,
hogy viszonyul
itt egymáshoz
a munka, a
munkabér.

 

X.

Alig tolvaj
alig bíró
előtt épp hogy
alig áll.
Tudja, hogy az
alig bíró
most majd példát
statuál.

Alig lopni
nem érdemes.
Ezt mindenki
értse meg.
Hát még akkor,
ha nincsenek
alig-alig
érdemek.

 

XI.

Az újgazdag
mellét veri.
Régen ő is
volt szegény!
Mindig úgy volt,
ki a körben,
ki alig a
peremén.

Mismásolni
ki alig tud,
mást az alig
érdemel.
Paripának
széna, zab jut,
szamárnak gaz,
kutyatej.

 

XII.

Alig győz több
korrupciót
a sok alig
csatorna.
Itt is szörtyög,
ott is bűzlik.
Ki nem szökik,
megszokja.

Kenőpénzt is
kenni kell már.
Csúszópénznek
csúszni kell.
Alig bolygón
még a ló is
hálapénzért
patkol el.

 

XIII.

Alig mérnök
alig háznak
sorát alig
tervezi.
Alig orvos
a betegét
alig-alig
kezeli.

Alig tanár
alig tanít.
Alig tanul
a diák.
Alig szónok...
alig tapsok...
Hull a hervadt
szóvirág.

 

XIV.

Alig ember
alig bolygón...
Ez csak még,
az alig már.
Aligságuk
alig érzik.
Az aligság
alig fáj.

Csak az egész
embereket
töri a kín,
hogy azok.
Hallgatnak, mint
házakon a
befüggönyzött
ablakok.

 

XV.

Néhány alig
politikus
alig tudja,
mit akar.
Alig mást, mint
a hatalmat,
ha nő is a
zűrzavar.

De az alig
politika
előbb-utóbb
véget ér.
Zűrzavarban
nemcsak lapul,
üthet is az,
aki fél.

 

XVI.

Alig bolygón
alig béke
alig-alig
létezik.
És az alig
államfők ezt
alig-alig
észlelik.

Alig béke,
alig élet!...
Ha tovább is
így megyen
a halál is
meghal végül
majd az alig
földeken.

 

UTÓHANG

Alig-alig
kiadóban
alig lektor
hümmöget.
Alig lehet
kiadni az
ilyen alig
verseket.

Túl könnyűek!...
Különben is
sok bennük az
aligság.
Valamelyik
alig isten
haragját még
kihívnák.

 

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.


Illyés Gyula: Szekszárd felé

Kis vonat megy nagy domb-
oldalon;
terhes kicsi nő a
vonaton.

Jár itt is, ha más nem,
a szeme;
affajta, ki nem röst
sohase.

 

Homloka az ablak
üvegén,
rázódik a tengely
ütemén.

Néz ki bólogatva
szüntelen,
oldalvást a vastag
üvegen.

Nézi mit a tágas
táj kínál;
gyermeke helyett is
nézi már.

Mosolyog és pillog
nagyokat,
mint lány, ha szeszt, édest
kortyogat.

Ablakrázta arca
szeliden
azt bólintja folyvást,
hogy igen.
Ízlik neki, lám csak,
a világ;
száll szemén át park és
pusztaság.

Pusztai menyecske,
jelzi ezt
üveggyöngye; gyöngyön
kis kereszt.

Kereszt mellett kis kép:
az ura;
térdén köteg színes
brosúra.

Szalad át szemén ház
és fasor,
szökdel ajkán egyre
friss mosoly.

Mintha nem pillái
közt, de szép
szája hosszán szállna
a vidék.

Tábla búza, tábla
baltacim
hagyja szinte ízét
ajkain.

Kéklő szőllők, sárga
asztagok
becézik az alvó
magzatot.

Lebeg az lágy élmény
közegén,
anyjában is egy nép
közepén.

Most dől el, mivé s mint
alakul;
most érinti tán egy
titkos ujj.

Úgy becézi, hívja,
a világ,
mint házából rég mi
a csigát.

Megy szülőmegyémben
a vonat;
bennem is megy jó sor
gondolat.

Így vitt egy kis nő rég
engem is;
itt alakult az én
lelkem is.

Néz, néz a kis asszony,
gyűjtöget,
termi csöndesként a
gyermeket.

Hova viszi, honnan,
nem tudom;
fölvidít, hogy véle
utazom.

Nézem úti tájként
a szelid
nőn a tegnap és ma
jegyeit.

Jár szemem a terhes
kicsi nőn
s azt gondalom, itt megy
a jövőm.

Visz tovább egy népet;
eltakart
csempészáruképp hoz
egy magyart.

Egy ilyen kis nőben
rég Babits
épp talán anyámat
látta így.

Gondolta, hogy abban
él, aki,
őt fogja fejében
hordani?

Jár szemem a kedves
kis anyán
s azt gondolom: Itt megy
a hazám.

Viszi, mit se tudva,
szakadék,
örvény fölött Árpád
örökét.

Benne él talán, ki
engemet
holtomban is meg-meg-
emleget!

Gondom, hitem, eszmém
talaja,
öröklétem vagy te,
kis anya.

Néznem is jó téged –
megbocsásd.
Kívánok szerencsés
utazást!
 

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

P. Horváth László A VIRÁGOK

P. Horváth László
A VIRÁGOK


a pilisszentkeresztieknek


Hány ezer csak a nevük? 
A szirmok, az illatok…
Itt az erkélyemen már
muskátlis tűzszín lobog.

 

Lentebb, a vadgesztenye-fákon
a tavasz hószínbe öltözik.
Az akác mézes illatával
majd magát burkolja be tövig.

De hallani, hogy az országban
ragadozó foggal, körömmel
gyümölcsösökben tombolt a fagy.
Hátán a napfény még úgy tört el,

mint gyerekes nádnyilak.
Még csak nem is kushadott.
Amerre járt mindenütt
a gyümölcsvirág halott.

Jaj, nem erről akartam, nem így
írni most,
csak minden virágok gyönyörét!...
De keserűen kell éreznem azt,
fent fagyok,
lent férgekként rágják más bajok
a jövő még gyenge gyökerét.
És ezt a verset is valami
láthatatlan, gonosz ujj töri
szerteszét.
Ahogy a gyümölcsvirágok
haldokló színben halotti
énekét.

Nem így akartam.
Nem így akarom.
Úgy, ahogy napfény bújócskázik
a minden virágok szirmain.
Nem a kín,
fájdalom!
Nem így akartam.
Nem így akarom.

Csak hát nehéz újra kezdeni.
Bár virágok költeményei
most is nyílnak,  gerlebúgások,
rigódal, pacsirtaszó alatt.
Ki tudja melyik szebb, egyetlen
harmatgyöngyöt ringató virág,
vagy egy vers, mely emberi szívből
kínnal, vagy örömmel kiszakadt?!

Hány ezer csak a nevük?
A szirmok, az illatok…?
Geián a Földanyán
megannyi milliárd ék,
csupa virágszirom.
Időn túli időben
ahogy pályáján forog.

Közben esténként,
éjszakánként
az Isten végtelen mezőin,
fényüket bontják a csillagok.
Távol tőlük minden fájdalom,
távol minden törpe gonoszság,
és távol minden emberi kín.

Távolon túli távlatok.
És felfoghatatlanul.
Hány ezer csak a nevük?!
Nem is tudják… így vagy úgy,
fényszirmait kibontják.
Minden este, éjszaka
magot termőn mind kigyúl.
Virágok a csillagok.
Az Élet virágai.

Virágok a csillagok.
Az Isten virágai.

2012. április 13.

Szabó Lőrinc: Tavasz

 

 „Mi az?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Tavasz” - felelt a Nap. 
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Szeretlek!” - szólt a Nap. 
„Akkor hát szép lesz a világ?” 
„Még szebb és boldogabb!”

Szabó Lőrinc: Tavasz

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó. 

„Tavasz” - felelt a Nap. 
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó. 
„Szeretlek!” - szólt a Nap. 
„Akkor hát szép lesz a világ?” 
„Még szebb és boldogabb!”