Június

Június hónapban közétett versek

Babits Mihály: A Danaidák

Babits Mihály: A Danaidák

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok
      között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,
      mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik
      asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen
      szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója
      sohase jár ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony
      karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús
      ötven asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába
      töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég
      vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy
      lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és
      sötéten, át a réten,

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott
      bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel
      körbe folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza
      önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába
      mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,
majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény
      tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az
      ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre
      csak hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis
      öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe
      visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,
      csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból
      merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,
      az aranyos nap alatt -

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy
      szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk
      rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és
      ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket
      csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem
      tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben
      némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a
      sötétség nem beszél - «

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz
      mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony
      így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási
      amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik
      asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.
 

Balassi Bálint: Borivóknak való (részlet)

Balassi Bálint: Borivóknak való (részlet)

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!
Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.
Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.
Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Juhász Gyula: Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

Vajda János: Nádas tavon

Vajda János: Nádas tavon


Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

Mint az árnyék,olyan halkan,
Észrevétlen,mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj,mily talányok
Mind,amit körültem látok.

Nap alattam,nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás ,tündéri.

Mi megyünk-e,vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet,hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek,megjelennek,
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...
Múlt,jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik...és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem,halálom
Csak mese,csalódás,álom?...